Kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor beleszerettem Bakos Krisztinába, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy egyszer eljött hozzánk, és alkalmam nyílt bemutatni a családomnak. Pöttöm, sötét hajú lány volt, én két fejjel magasabb, pufók fiú, keresztapám meg  leültetett, eligazította a ruhánkat, s szépen megfésült minket, mielőtt kimehettünk újra hógolyót gyártani. Volt valami ebben a pillanatban, keresztapám gyöngéd kezében, a készséges férfibüszkeségben, és a mi tiszta, piros arcunkban, amit már nem tudok, nem is akarok elfelejteni.

   "A szüzességemben van minden erőm"- mondtam valamelyik este Nicole-nak, s talán nem is tévedtem (hazudtam) olyan nagyot.

   Már harminc fölött jártam, amikor ez az emlék, s a benne foglalt érzés váratlanul megjelent bennem. Páros meditációban vettem részt, négyszemközt, méternyi távolságra ültünk egy csinos asszonnyal, de most nem ez a lényeg, hanem az a leírhatatlan, mozdulatlan, kristályos öröm, a vágytalan gyönyörűség, ami a (közös) jelenlét tud lenni. Hirtelen azt éreztem, hogy megmosdattak, felöltöztettek, szépen kifésülték a hajamat, az arcom pedig tiszta, piros.

   Ha erőltetném, infantilissé válik. Mindig magától jön, és mindig kegy. Sohasem ugyanaz.

   Most ősszel meghalt a keresztapám, voltam a sírjánál vasárnap, kicsi, fából készült fejfára tettem a kezem, némileg esetlen mozdulattal, tényleg, mintha megsimogatnám, vagy megfognám a vállát, "azt hiszem, jó karmát csinált magának"- mondtam, ő pedig mintha épp erre várt volna, egy szűz kézre, végre, egy ilyen mondatra, hogy ne búslakodjon itt tovább, hanem induljon, kezdjen új életet.

   Persze, képzelem.

   Randevúztam-e Bakos Krisztinával azután a téli vasárnap után? Hát, nem. Mit mondanék Nicole-nak, ha folytatnánk ama beszélgetést? Nem tudom. Talán, hogy mindannyian ott ülünk egy magas, támlátlan széken, felöltöztetve, megmosdatva, szépen kifésült hajjal, lógázzuk a lábunkat, s ragyogunk, mint a szűz hó. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha nem tudnak rólunk.

Délután öt óra van, már hazaértem volna, de egy néni rosszul lett a 3-as villamoson. A szerelvény megállt a nyílt pályán, a Finommechanikai Művek előtt, és várta a mentőt. Az utasok kis idő múltán kérdezősködni, mozgolódni kezdtek, az ajtók nyitva, a vezető nem közölte velünk, mi történik. Többen leszálltak, köztük egy pocakos férfi, akinek az arcán kicsi sebek voltak, koszosnak tűnt és puffadtnak az alkoholtól, mégis őszintén tudott mosolyogni. Ő aztán kitudakolta, mi a helyzet, és a középső fertályban mindenkit tájékoztatott. Csak ezután, nyolc perc álldogálást követően, halkan, unottan közénkrecsegett a vezető is: "mentőt várunk". Fogtam a táskámat, narancssárga-fekete Toxic márkájú, uszodai darab, és előresétáltam megnézni a nénit, aki rosszul lett, de nem tudtam megkülönböztetni a többiektől. Ősz hajak, vékony ingek, lehorgasztott fejek, ennél feltűnőbben senki sem szenvedett. Gondoltam, visszasétálok az Árkádba, és meg is tettem. Az is eszembe jutott, elmehetnék moziba, de kiderült, az itt nincsen, így hát nézelődtem a könyvesboltban, és vettem egy Takeshi Kitano könyvet, a Fiút. Baromi drága. Nagyon olcsó. Azt hiszem, jó volna beszélni valakihez azon kívül is, hogy kérek egy Coca Colát. Főzeléket. Újságot. Köszönöm. Még talán az is jó volna, ha valaki beszélne hozzám, és nem csak összegeket mondana, amelyeket készséggel kifizetek. Nincs rá garancia. Nagyon fáj a vállam. Csak a ráktól félek.