Kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor beleszerettem Bakos Krisztinába, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy egyszer eljött hozzánk, és alkalmam nyílt bemutatni a családomnak. Pöttöm, sötét hajú lány volt, én két fejjel magasabb, pufók fiú, keresztapám meg  leültetett, eligazította a ruhánkat, s szépen megfésült minket, mielőtt kimehettünk újra hógolyót gyártani. Volt valami ebben a pillanatban, keresztapám gyöngéd kezében, a készséges férfibüszkeségben, és a mi tiszta, piros arcunkban, amit már nem tudok, nem is akarok elfelejteni.

   "A szüzességemben van minden erőm"- mondtam valamelyik este Nicole-nak, s talán nem is tévedtem (hazudtam) olyan nagyot.

   Már harminc fölött jártam, amikor ez az emlék, s a benne foglalt érzés váratlanul megjelent bennem. Páros meditációban vettem részt, négyszemközt, méternyi távolságra ültünk egy csinos asszonnyal, de most nem ez a lényeg, hanem az a leírhatatlan, mozdulatlan, kristályos öröm, a vágytalan gyönyörűség, ami a (közös) jelenlét tud lenni. Hirtelen azt éreztem, hogy megmosdattak, felöltöztettek, szépen kifésülték a hajamat, az arcom pedig tiszta, piros.

   Ha erőltetném, infantilissé válik. Mindig magától jön, és mindig kegy. Sohasem ugyanaz.

   Most ősszel meghalt a keresztapám, voltam a sírjánál vasárnap, kicsi, fából készült fejfára tettem a kezem, némileg esetlen mozdulattal, tényleg, mintha megsimogatnám, vagy megfognám a vállát, "azt hiszem, jó karmát csinált magának"- mondtam, ő pedig mintha épp erre várt volna, egy szűz kézre, végre, egy ilyen mondatra, hogy ne búslakodjon itt tovább, hanem induljon, kezdjen új életet.

   Persze, képzelem.

   Randevúztam-e Bakos Krisztinával azután a téli vasárnap után? Hát, nem. Mit mondanék Nicole-nak, ha folytatnánk ama beszélgetést? Nem tudom. Talán, hogy mindannyian ott ülünk egy magas, támlátlan széken, felöltöztetve, megmosdatva, szépen kifésült hajjal, lógázzuk a lábunkat, s ragyogunk, mint a szűz hó. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha nem tudnak rólunk.