Összehúzott szájjal nézek a tükörbe, az orrom finnyásan rezdül, mindjárt tüsszentek egyet, allergiás, kivénhedt csokimikulás, törött nyakú, lehorgasztott fejű, igen, mindjárt lehorgasztom a fejemet, szomorkodom, és nem iszom hozzá, a szomorkodást nem rontom semmivel, nem keverem, nem züllesztem szét, végre drámai testtartásban állhatok a pultnál, az elfeledkezés, a sodródó félhomály üres tekintetű nagyköveteként, hosszú percekig, órákig, évekig kavargathatom a kávémat, mint akinek mindegy, közben azért kész vagyok összerezzenni, s halvány mosolyt küldeni a jószívű pultosnő felé, nem haragszom, nem csüggedek, nem félek, csak épp végre behúzott vállal botorkálhatok a szélben, a szakadó esőben, a sivatagban, a mocsárban kacagó szúnyoglárvák között, mit sem törődve lavinaveszéllyel, a sikátorokba zsúfolt pestises hullák szagával, a zebrán száguldó kamionokkal, de otthon is jó, ha zsebre tett kézzel, télikabátban felejtem magam az ágyon, azt szeretem, vagy belehugyozok a csapba, vagy a hűtő előtt megállok, de kinyitni elfelejtem, közben besötétedik, hajnalodik, bokáig ér a hó a gangon, pókháló leng a kádban, megsül a rántottám, de nem eszem meg, olyan nincs, az már depresszió, és az én telefonom sohasem csöng, nem és nem, vagy ha mégis, hát én majd rezignáltan...- halló?, hallóóó!!