Kancsal szelek botlanak itt

Kőbányán haldokló tetők-

be. Rúgnak és zúgnak, lelök-

nék a padról a csövest is.

Kiszáradt, véreres égbolt

alatt áll meg a busz, sziszeg-

ő, kék rovar mászik ideg-

en tájba. Szadista gép volt

az apám, vagy félig robot,

félig állat fegyveres őr

a reptéren? Emléke öl-

hetne is, de gyöngéd, kopott

nosztalgiával burkolom:

beteges, tehát emberi,

ki önnönmagát szenvedi,

s mással történik egy napon.

Nincs nap, csak poros szőnyegek,

kikapcsolt hűtő és magány,

mogyorós csokit zabál-

ok, s a szemfogam megreped.

Néha megnézem a blogomat, hátha írtam valamit.

Mondjuk, MINDEN CSÜTÖRTÖK HIMNUSZÁT.

Kíváncsian klikkelek magamra. Na? Na?

Általában semmi.

A forró csoki ma nagyon szar volt,

megbízhatatlan ez a gép.

Akkor sem fogok kávét inni

automatából. Elég.

Elég jó nőt láttam, ahogy átment a zebrán.

Megfordult - mosoly - és intett

a férfinak, aki mellől kiszállt a Clióból.

Mindegy.

Látni akartam, hogyan megy tovább,

laza csípő, enyhén kifordított lábfejek,

akár egy táncos.

Óriásit tüsszentettem a kilences buszon.

Lassú, megfontolt mozdulatokkal

vettem elő a papírzsebkendőmet. Tudom,

semmit se számít,

de mintha eltűnt volna valami súly

az életemből.

Pont csütörtökön. Reggel.

Mit kezdhetnék a piszmogokkal?

Most.

Ember.

BETEG VÁGY BALLADÁJA

(melyet a költő H.GY.-nek,

egy igazán különleges nőnek jegyez)

Csókod bizarr lett, technikás,

a nyelved lusta és hideg,

pont ilyen lenne a baszás,

ha erőltetnénk, de minek,

velem vagy még, de nem hiszed,

s nem érted, ez a hím-gyökér

melled közé most mit liheg,

küldenéd inkább sörért.

Bőrödön mennyi forradás,

pengével szeretted magad,

élvezted, s vérzett néha más,

vágyat csak büntetni szabad.

- No és a bácsikád alatt

élvezni kilenc évesen -

lúdbőr, s minden játék marad,

mosolyogj - törd el a kezem!

Azt hittem, szeretlek, s mi van,

mászom rád, mint egy vén rokon,

nyelvem füledben, pimasz

hasadhoz farkamat nyomom.

Ölj meg, ha abba nem hagyom!

Vagy vegyünk be amfetamint,

hiszen te, beteg angyalom

osztod és használod a kínt.

Ajánlás

Megkóstoltam hát minden heget,

és minden játékod tudom,

hagytam egy vallomást neked:

fogak nyomát a csuklyás-izmodon.

   A fogorvos parányi rendelőjének ablakánál állt, kínzott, savas arccal nézett le az Üllői út mocsarába.

- Minden hidat felégetek magam mögött! - sóhajtotta tényleg csak magának.

Asszisztensnője tökéletes, habár az átlagnál alacsonyabb szépség, átsétált a csöndes szobán, szorosan a férfi mögé állt, s a csípőjén csúsztatva kezeit belemarkolt az ágyékába.

- Ugocsa non coronat!- jött még egy rekedt suttogás, azután hirtelen, minden elmúlt.

én vagyok az a te nyuszimackód szépen fogyok

micsoda hájfertőben éltem eddig

nem határoztam el hogy fényevő leszek

de igyekszem alkalmazkodni a körülményekhez

a jég hátát is meg lehet enni

senkinek se vagyok a kibaszott nyuszimackója

sötét buja szerelmem képzeld a kristálycukorra

már nem ellenségként tekintek úgy teszem

óvatosan a kávémba nehogy elveszítsek egy

értékes kalóriát is ez nagyon érdekes

a levesnél mennyivel olcsóbb a kávé

s ha nagy ritkán szarok hát az fekete

reggel szédültem pedig meghoztad tegnap

a paprikás csirkét miért nem fekszel le velem

inkább kit érdekel én mostmár mindent kívánok

de mindenkit nem

tudom vasárnap hozol levest meg polcot

remélem a csípőmről lemegy addig pár kiló

a régi könyveket végre lesz hova tenni

sóváran lép a nagy fehér

leköpném de nincsen szájam

csak megy csak lép csak mendegél

lábára folynék s nincs idő

mily sármos marha nagy fehér

csak csont csak dér és jég meg vér

csak ront és lép és dúl meg jő 

bajszáról lóg egy kiscipő

Belovagol

a kényelmetlen székek városába

egy különös férfi,

Frank

Holalába.

Holalába, mondd,

Holalába,

minek jöttél a k.

székek városába,

mit akarsz tenni,

hogy akarsz lenni,

hallottunk rólad

általába'.

A nyeregből íme le se szállok,

de üzenni jöttem Mary Lounak

vaslelkű srácok,

hát le se szállok,

mondjátok el szép Mary Lounak:

Holalába,

Frank Holalába,

eljött érte a k.

székek városába,

de szörnyü hírt kap,

s már nem maradhat,

elvágtat messze,

lóhalálba'.

Helyetted soha, Holalába,

nem mondjuk ezt meg Mary Lounak,

halálod napja

titok marad ma,

nem mondjuk el szép Mary Lounak.

S napnyugtakor

a kényelmetlen székek városába'

csak porfelhőt hagyott

Frank

Holalába.

   Összehúzott szájjal nézek a tükörbe, az orrom finnyásan rezdül, mindjárt tüsszentek egyet, allergiás, kivénhedt csokimikulás, törött nyakú, lehorgasztott fejű, igen, mindjárt lehorgasztom a fejemet, szomorkodom, és nem iszom hozzá, a szomorkodást nem rontom semmivel, nem keverem, nem züllesztem szét, végre drámai testtartásban állhatok a pultnál, az elfeledkezés, a sodródó félhomály üres tekintetű nagyköveteként, hosszú percekig, órákig, évekig kavargathatom a kávémat, mint akinek mindegy, közben azért kész vagyok összerezzenni, s halvány mosolyt küldeni a jószívű pultosnő felé, nem haragszom, nem csüggedek, nem félek, csak épp végre behúzott vállal botorkálhatok a szélben, a szakadó esőben, a sivatagban, a mocsárban kacagó szúnyoglárvák között, mit sem törődve lavinaveszéllyel, a sikátorokba zsúfolt pestises hullák szagával, a zebrán száguldó kamionokkal, de otthon is jó, ha zsebre tett kézzel, télikabátban felejtem magam az ágyon, azt szeretem, vagy belehugyozok a csapba, vagy a hűtő előtt megállok, de kinyitni elfelejtem, közben besötétedik, hajnalodik, bokáig ér a hó a gangon, pókháló leng a kádban, megsül a rántottám, de nem eszem meg, olyan nincs, az már depresszió, és az én telefonom sohasem csöng, nem és nem, vagy ha mégis, hát én majd rezignáltan...- halló?, hallóóó!!

akkor azt mondtam

teljesen egyedi összetéveszthetetlen egyszeri autentikus

senkihez se mérhető

grillcsirke vagyok

lidérces messzefény

akkor azt mondtam

enyém a holdvilág s vele

hervadt szódavíz kis poharakban

szíveszakasztott porszívó

fekete csöve s még

esdeklőn széttárt lábak

tejes árnyéka is

mondtam ezt akkor

papírból kivágott

karcsú szeretőmnek

kis gonosz térkép vagy

de nem volt igaz

a böjt éve lesz

vagy a halálos koplalásé

mint minden év

aranyhabot hoz kakaódra

gyerekkezekbe pisztolyt

viszkisüveget

a győzhetetlen szerelmek éve

katonacafatok

szinkronúszók

digitalizált hullafoltok

kómába ejtő orgazmusok

éve

mint minden év

csak otthon ülsz majd

dolgozol nevelsz

sóhajtva duzzogva

életre-halálra

szorosan búcsúzva ölelsz

a gyönyör éve lesz

a diadalé

női testekbe darált látomások

térdeplő fekvő

hajló remegő

fekete fénnyel itatott

nehezen lélegző

éve

az enyészeté

mint minden év

azt hiszem

sebet vágsz majd a tenyeredbe

és a mellkasodon az

utolsó molekuládig

akarsz majd egyesülni

és szégyen nélkül

a csókok éve lesz

a nehéz hínáros tavak

a tisztára nyalt felhőtányérok

a totális hatalom

a rettenetes pornó és

a gyöngéden sugárzó horizont

éve

mint minden év

a csillagok megbabrált fénye

a mélyhipnózisban hortyogó

pékek

karácsonyfák alá tett

észrevétlen halálok katatón

remegő masszázsfotelek

fattyak kurvák wellness papok

divat és médiacézárok

medenceparton napozó lebarnult

éhezés

anorexiás delfinek

partraszálló fogorvosok

lánctalpak és sztájlisztok elé

tornyozott háziasszonyok

éve

mint minden év

ez is az ébredésé

a sikoltó szelet

a vágy zongorahúrjait

a nyakba hurkolt kötelek

kéjes nyögését

varázsigék nélkül csak

színtiszta ragyogással

megváltó józan mámoré

a nedves finom homokból

öntött kagylóformák és

világűrbe küldött vicces üzenetek

éve lesz

mint minden év

ez is

nem várok semmit

várok semmivel

   Mielőtt a népdalomat leírnám, megragadom az alkalmat, s jelezni kívánom, hogy a "stand up tragedy", fogalmát múlt szombaton alkottam meg a Két Rollerben. A műfajt nem, azt változatosan alkalmazzák, habár öntudatlanul egyben, társadalmi életünk megannyi poros-reflektoros színpadán. További üdvöket, megköszönve a kitartó figyelmet,

                                                       Frank

sarkantyút a túrós bukta véknyába

induljunk el porcukorszép világba

egy szeretőm száz szeretőm megsúgom

mit kerestem fenn az égen nem tudom

ostornyél a jeges csikóm képibe

induljunk el nádcukorszép közértbe

vegyünk ottan elélvezést forintért

instant halál hadd jöjjön a csontomért

úgy élvezek rózsám mégis meghalok

nagy szememből kiesnek a csillagok

egy szeretőm száz szeretőm ne sirass

porcukorjég ez az élet nem vígasz

ímmel-ámmal

hébe-korba

vizelek a

fehér hóba

hagyok is meg

nem is nyomot

veszteséget

birtokolok

egyszer-egyszer

néha-néha

szeretni se

vagyok léha

aki hagyja

átölelem

egyfolytában

közeledem

előfordul

olykor-olykor

meghalok és

éppen jókor

fut az idő

visszahozom

egyvégtében

távolodom

A Mester kisétált a folyópartra, leült, kényelmesen maga alá rendezte lábait, nagyot szippantott az illatos levegőből, lassan kieresztette az orrlyukain át, s látszólag nem is mozdult többet.

- Nincs mozdulatlan test - zümmögték a szúnyogok.

- Nincs tökéletes némaság - tátogták a halak.

- Mi mozdulatlannak látjuk, hisz nem megy valami felé, és nem is jön valami felől - brekegték a békák mély tisztelettel.

Néhány száz méterre innen egy festőnő fázós, rövid mozdulatokkal összepakolta ecseteit, becsomagolta a félig kész vásznat, összecsukta az állványt, sóhajtva körülnézett. Mintha a folyó sodorta volna ide a sötétséget, és az alkonyat mintha csak egy megfesthetetlen nagy folyó volna.

- Hahó!

Tétován integetni kezdett a Mester felé. Azt hitte, valamilyen épület körül csavargó szelíd fényeket lát.

   Kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor beleszerettem Bakos Krisztinába, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy egyszer eljött hozzánk, és alkalmam nyílt bemutatni a családomnak. Pöttöm, sötét hajú lány volt, én két fejjel magasabb, pufók fiú, keresztapám meg  leültetett, eligazította a ruhánkat, s szépen megfésült minket, mielőtt kimehettünk újra hógolyót gyártani. Volt valami ebben a pillanatban, keresztapám gyöngéd kezében, a készséges férfibüszkeségben, és a mi tiszta, piros arcunkban, amit már nem tudok, nem is akarok elfelejteni.

   "A szüzességemben van minden erőm"- mondtam valamelyik este Nicole-nak, s talán nem is tévedtem (hazudtam) olyan nagyot.

   Már harminc fölött jártam, amikor ez az emlék, s a benne foglalt érzés váratlanul megjelent bennem. Páros meditációban vettem részt, négyszemközt, méternyi távolságra ültünk egy csinos asszonnyal, de most nem ez a lényeg, hanem az a leírhatatlan, mozdulatlan, kristályos öröm, a vágytalan gyönyörűség, ami a (közös) jelenlét tud lenni. Hirtelen azt éreztem, hogy megmosdattak, felöltöztettek, szépen kifésülték a hajamat, az arcom pedig tiszta, piros.

   Ha erőltetném, infantilissé válik. Mindig magától jön, és mindig kegy. Sohasem ugyanaz.

   Most ősszel meghalt a keresztapám, voltam a sírjánál vasárnap, kicsi, fából készült fejfára tettem a kezem, némileg esetlen mozdulattal, tényleg, mintha megsimogatnám, vagy megfognám a vállát, "azt hiszem, jó karmát csinált magának"- mondtam, ő pedig mintha épp erre várt volna, egy szűz kézre, végre, egy ilyen mondatra, hogy ne búslakodjon itt tovább, hanem induljon, kezdjen új életet.

   Persze, képzelem.

   Randevúztam-e Bakos Krisztinával azután a téli vasárnap után? Hát, nem. Mit mondanék Nicole-nak, ha folytatnánk ama beszélgetést? Nem tudom. Talán, hogy mindannyian ott ülünk egy magas, támlátlan széken, felöltöztetve, megmosdatva, szépen kifésült hajjal, lógázzuk a lábunkat, s ragyogunk, mint a szűz hó. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha nem tudnak rólunk.

......

   kísértet-sovány

   tangó-

   harmónikán

   játszom a sötétben

   mennyire törékeny

   milyen keskeny

   a vállam

   s hozzá e virsli-ujjak

   ó minden billentyűm

   egyetlen hangot

   tud csak

   nem látszom

   ijedtnek

   kabátomba gyűrt dallamok

   várakoznak

   ezer éve

   s én rabja vagyok

   a szünetnek

...

látom denevérrajok

villanását

szívdobbanásra tapadó

matricák elnagyolt

rajzait

fodrot vet a víz 

basszus hang tükröződik

csípős pocsolyán

ne rettegj

ne félj

mint lusta körző

szivárvány karcolja a földet

ó mennyi halott sóhajtasz

minden temetőben

de én egyet se látok

csak ez a különleges (nyelv) helyzet

VAN sírjuk

de NEM birtokolnak

génkezelt repülés

Az élet csupa-csupa orgia, de én csak néhányról tudok.

   A Két Rollerben ritkán támad hiányérzetem. Jönnek-mennek, kevesen vannak vagy sokan, szinte mindegy, csak időben fogjak egy helyet a kanapén. Este van, nekem mindig este. Nyilván az éjszakai arcát, a hajnali arcát, az orgiasztikus arcát is megismerhetném a helynek, de nem vagyok alkalmas erre, nem érzem "művészi" kötelességnek, hiába játszom a gondolattal, midőn forrósodnak a székek, a vállakról lecsúszott pulóvert nem igazítják a lányok, hiába hívnának bármilyen italra, nem iszom meg, maradok a víznél, köszönöm szépen.

   Nekem nincs éjszakai arcom, hajnali arcom, orgiasztikus arcom? Volt? Megfagyott, kialudt, összetört, felolvadt, avagy eltemettem?

   Melindának van. Melinda iszik, Melinda teli szájjal nevet, midőn a történeteit meséli, Melinda teste senki előtt nem titok, nem is hibátlan, mégis kívánatos, mert ő maga kíván férfit, nőt, egész sokaságot. Csak Raoul legyen ott.

   A Két Roller tulajdonképp Raoul és Melinda lakóhelye. Bárkit beengednek, aki csönget.

   Egyik ritka alkalommal, amikor a Beatzenész erre járt, valamikor hajnalban, Melinda és Raoul gyengéden kiderítették, mekkora is a farka. Kérlek szépen, lankadt állapotban szinte minden folyadékot kiszorít egy háromdecis pohárból. Szóval, vigyázzatok.

   Viszont gyakran jár ide egy fiú, aki azt hallotta, hogy a Két Rollerben orgiák szoktak lenni, de neki valahogy sosem jön össze. A pechvogel.

   Tündöklő seregélycsapat száll a csöndes házak fölött, lassú, nehéz hullámokban jön varjúkárogás. Fehér kuvasz ugat és hempereg a hóban, az út mellett feszület, méltóságteljesen úszó templomtorony... idáig jutottam a tűnődésben, amikor eszembe idéződött, kivel jártam ott, és mi történt a magzattal, akit nemzettem.

   Tíz óra van, este, nekem mindig este, ketten sakkoznak, nyolcan beszélgetnek, odalent is van néhány ember, mindjárt indulok haza. Sokáig maradtam.

megölhetlek

kérdezte

zúzott mellkasán átsütött a nap

elénkrepült

ne szenvedj kértem

s felemeltem

mondd ki vagy

komcsiná

cikom cikom cikom

ciripelt

komcsiná

cikom cikom cikom

cip

vályogból rakott emlőre roskadt

szívta volna az anyám tejét

rőt lábasok közt hízott sok sok démona

ó

zsid zsid zsid zsid zsid

zsid zsid zsid zsid zsid

cig cig cig cig cig cig

talpában érlelt fekete gyöngyöket

fülében főzött sűrű híg levest

zöld hull

ám

zöld

hullám

zöld hull

ám

tipegő süket fiúkat

vezetve masírozott

körém az

ajka még vastag volt a vágytól

s dülledt révülettől

makogott

mameg mameg mameg mameg

mameg mameg mameg mameg

ó gyar

  Néha olyan az arcom, mint egy fél párizsis zsömle a kuka mélyén.

  Néha, mint egy vénséges paradicsom.

  Néha olyan az arcom, mintha finom tejüveg világítana a sötétben.

  Néha olyan, mint Jézusé.

  Néha magától terül rá széles, kiismerhetetlen mosoly.

  Néha olyan, hogy Old Death is megirigyelné.

  Néha olyan, mint egy krumpli.

  Néha tündöklően szép, akár egy menyasszonyé.

  Néha meg csak ülök és folyik a könny a szemeimből.

veseho

veseho

vesehomok jaj de jó

veseho

veseho

vesehomok jaj de jó

baszhatom a salvus vizet

meg a kockás hokedlimet

sarkon a nagy téglaházat

nyakamban a csíkos sálat

veseho

veseho

vesehomok jaj de jó

baszhatom a harmónikát

szipus öreg benga fiát

baszhatom a csendéletet

meg a szakadt bérletemet

veseho

veseho

vesehomok jaj de jó

baszhatom a galériám

nem nyugtat a valérián

baszhatom a kistáskámat

meg a hipoch ondriámat

veseho

veseho

vesehomok jaj de jó

baszhatom a közérzetem

jaj csak munkám mindig legyen

baszhatom a fizetésem

annyit se ér mint a lépem

veseho veseho vesehomok jaj de jó