sóváran lép a nagy fehér
leköpném de nincsen szájam
csak megy csak lép csak mendegél
lábára folynék s nincs idő
mily sármos marha nagy fehér
csak csont csak dér és jég meg vér
csak ront és lép és dúl meg jő
bajszáról lóg egy kiscipő
sóváran lép a nagy fehér
leköpném de nincsen szájam
csak megy csak lép csak mendegél
lábára folynék s nincs idő
mily sármos marha nagy fehér
csak csont csak dér és jég meg vér
csak ront és lép és dúl meg jő
bajszáról lóg egy kiscipő
Belovagol
a kényelmetlen székek városába
egy különös férfi,
Frank
Holalába.
Holalába, mondd,
Holalába,
minek jöttél a k.
székek városába,
mit akarsz tenni,
hogy akarsz lenni,
hallottunk rólad
általába'.
A nyeregből íme le se szállok,
de üzenni jöttem Mary Lounak
vaslelkű srácok,
hát le se szállok,
mondjátok el szép Mary Lounak:
Holalába,
Frank Holalába,
eljött érte a k.
székek városába,
de szörnyü hírt kap,
s már nem maradhat,
elvágtat messze,
lóhalálba'.
Helyetted soha, Holalába,
nem mondjuk ezt meg Mary Lounak,
halálod napja
titok marad ma,
nem mondjuk el szép Mary Lounak.
S napnyugtakor
a kényelmetlen székek városába'
csak porfelhőt hagyott
Frank
Holalába.
Összehúzott szájjal nézek a tükörbe, az orrom finnyásan rezdül, mindjárt tüsszentek egyet, allergiás, kivénhedt csokimikulás, törött nyakú, lehorgasztott fejű, igen, mindjárt lehorgasztom a fejemet, szomorkodom, és nem iszom hozzá, a szomorkodást nem rontom semmivel, nem keverem, nem züllesztem szét, végre drámai testtartásban állhatok a pultnál, az elfeledkezés, a sodródó félhomály üres tekintetű nagyköveteként, hosszú percekig, órákig, évekig kavargathatom a kávémat, mint akinek mindegy, közben azért kész vagyok összerezzenni, s halvány mosolyt küldeni a jószívű pultosnő felé, nem haragszom, nem csüggedek, nem félek, csak épp végre behúzott vállal botorkálhatok a szélben, a szakadó esőben, a sivatagban, a mocsárban kacagó szúnyoglárvák között, mit sem törődve lavinaveszéllyel, a sikátorokba zsúfolt pestises hullák szagával, a zebrán száguldó kamionokkal, de otthon is jó, ha zsebre tett kézzel, télikabátban felejtem magam az ágyon, azt szeretem, vagy belehugyozok a csapba, vagy a hűtő előtt megállok, de kinyitni elfelejtem, közben besötétedik, hajnalodik, bokáig ér a hó a gangon, pókháló leng a kádban, megsül a rántottám, de nem eszem meg, olyan nincs, az már depresszió, és az én telefonom sohasem csöng, nem és nem, vagy ha mégis, hát én majd rezignáltan...- halló?, hallóóó!!
Állításom a következő: kiderül majd, hogy médiahack az egész, a blogot nem Szanyi képviselő úr indította, hanem ismeretlen személy kíván visszaélni ezzel a tekintélyes névvel, nem feltétlenül rosszindulattól vezérelve, mégis csontig lejáratva azt, no meg a képviselő úr nagyszerű pártját.
Nyomozzuk le a szövegből, kiféle-miféle lehet ez az ismeretlen személy! Az inkriminált komment (anyád és te...stb) alapján azt mondhatnánk: nagycsoportos óvódásról van szó, de nem, ezt csak az első pillantás felületessége sugallná. Vegyük észre, milyen rafináltan mohó fokozás rejlik a szövegben (és te), ami bizony legalább alsó tagozatos iskolásra vall, s ha hozzáveszem az aláírás lakótelepi pökhendiségét, máris felső tagozat hatodik osztályánál tartunk, de még itt sem állhatunk meg. A teljes blogbejegyzés lelkes, zűrzavaros állaga tökéletes képet ad egy tizennégy éves, politizálni vágyó kamasz gondolatvilágáról. Azt hiszem, helyben is vagyunk.
Szanyi képviselő úrtól mindenki kérjen elnézést, látatlanban is, ha elhitte, hogy ez itt az ő műve volt! A kiskamaszt pedig kerítsék elő, vegyenek neki kakaót, és beszéljék le a politikáról! Szerintem fejlődőképes.
Kifejtettem volna bővebben, de nincs időm, további szép napot!
Frank
akkor azt mondtam
teljesen egyedi összetéveszthetetlen egyszeri autentikus
senkihez se mérhető
grillcsirke vagyok
lidérces messzefény
akkor azt mondtam
enyém a holdvilág s vele
hervadt szódavíz kis poharakban
szíveszakasztott porszívó
fekete csöve s még
esdeklőn széttárt lábak
tejes árnyéka is
mondtam ezt akkor
papírból kivágott
karcsú szeretőmnek
kis gonosz térkép vagy
de nem volt igaz
a böjt éve lesz
vagy a halálos koplalásé
mint minden év
aranyhabot hoz kakaódra
gyerekkezekbe pisztolyt
viszkisüveget
a győzhetetlen szerelmek éve
katonacafatok
szinkronúszók
digitalizált hullafoltok
kómába ejtő orgazmusok
éve
mint minden év
csak otthon ülsz majd
dolgozol nevelsz
sóhajtva duzzogva
életre-halálra
szorosan búcsúzva ölelsz
a gyönyör éve lesz
a diadalé
női testekbe darált látomások
térdeplő fekvő
hajló remegő
fekete fénnyel itatott
nehezen lélegző
éve
az enyészeté
mint minden év
azt hiszem
sebet vágsz majd a tenyeredbe
és a mellkasodon az
utolsó molekuládig
akarsz majd egyesülni
és szégyen nélkül
a csókok éve lesz
a nehéz hínáros tavak
a tisztára nyalt felhőtányérok
a totális hatalom
a rettenetes pornó és
a gyöngéden sugárzó horizont
éve
mint minden év
a csillagok megbabrált fénye
a mélyhipnózisban hortyogó
pékek
karácsonyfák alá tett
észrevétlen halálok katatón
remegő masszázsfotelek
fattyak kurvák wellness papok
divat és médiacézárok
medenceparton napozó lebarnult
éhezés
anorexiás delfinek
partraszálló fogorvosok
lánctalpak és sztájlisztok elé
tornyozott háziasszonyok
éve
mint minden év
ez is az ébredésé
a sikoltó szelet
a vágy zongorahúrjait
a nyakba hurkolt kötelek
kéjes nyögését
varázsigék nélkül csak
színtiszta ragyogással
megváltó józan mámoré
a nedves finom homokból
öntött kagylóformák és
világűrbe küldött vicces üzenetek
éve lesz
mint minden év
ez is
nem várok semmit
várok semmivel
Kedves barátaim, szerelmeim, búbánataim, gyönyörűségeim! Mindenkinek, aki figyelmével tisztelt meg ebben az évben,minden törzsolvasónak és olvasó törzsnek, nagyon köszönöm!
Egyetlen mondattal üzennék Boldog Karácsonyt, ezt tenném a feldíszített fenyőfáitok alá, s ajánlanám most megfontolásra.
Ez a mondat a napokban jutott eszembe egy lányról, akit megszerettem. Így szól:
"Nem állhat közénk semmi, még a vágy sem."
Csók mindenkinek!
Frank
Mielőtt a népdalomat leírnám, megragadom az alkalmat, s jelezni kívánom, hogy a "stand up tragedy", fogalmát múlt szombaton alkottam meg a Két Rollerben. A műfajt nem, azt változatosan alkalmazzák, habár öntudatlanul egyben, társadalmi életünk megannyi poros-reflektoros színpadán. További üdvöket, megköszönve a kitartó figyelmet,
Frank
sarkantyút a túrós bukta véknyába
induljunk el porcukorszép világba
egy szeretőm száz szeretőm megsúgom
mit kerestem fenn az égen nem tudom
ostornyél a jeges csikóm képibe
induljunk el nádcukorszép közértbe
vegyünk ottan elélvezést forintért
instant halál hadd jöjjön a csontomért
úgy élvezek rózsám mégis meghalok
nagy szememből kiesnek a csillagok
egy szeretőm száz szeretőm ne sirass
porcukorjég ez az élet nem vígasz
ímmel-ámmal
hébe-korba
vizelek a
fehér hóba
hagyok is meg
nem is nyomot
veszteséget
birtokolok
egyszer-egyszer
néha-néha
szeretni se
vagyok léha
aki hagyja
átölelem
egyfolytában
közeledem
előfordul
olykor-olykor
meghalok és
éppen jókor
fut az idő
visszahozom
egyvégtében
távolodom
A Mester kisétált a folyópartra, leült, kényelmesen maga alá rendezte lábait, nagyot szippantott az illatos levegőből, lassan kieresztette az orrlyukain át, s látszólag nem is mozdult többet.
- Nincs mozdulatlan test - zümmögték a szúnyogok.
- Nincs tökéletes némaság - tátogták a halak.
- Mi mozdulatlannak látjuk, hisz nem megy valami felé, és nem is jön valami felől - brekegték a békák mély tisztelettel.
Néhány száz méterre innen egy festőnő fázós, rövid mozdulatokkal összepakolta ecseteit, becsomagolta a félig kész vásznat, összecsukta az állványt, sóhajtva körülnézett. Mintha a folyó sodorta volna ide a sötétséget, és az alkonyat mintha csak egy megfesthetetlen nagy folyó volna.
- Hahó!
Tétován integetni kezdett a Mester felé. Azt hitte, valamilyen épület körül csavargó szelíd fényeket lát.
Kilenc vagy tíz éves lehettem, amikor beleszerettem Bakos Krisztinába, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy egyszer eljött hozzánk, és alkalmam nyílt bemutatni a családomnak. Pöttöm, sötét hajú lány volt, én két fejjel magasabb, pufók fiú, keresztapám meg leültetett, eligazította a ruhánkat, s szépen megfésült minket, mielőtt kimehettünk újra hógolyót gyártani. Volt valami ebben a pillanatban, keresztapám gyöngéd kezében, a készséges férfibüszkeségben, és a mi tiszta, piros arcunkban, amit már nem tudok, nem is akarok elfelejteni.
"A szüzességemben van minden erőm"- mondtam valamelyik este Nicole-nak, s talán nem is tévedtem (hazudtam) olyan nagyot.
Már harminc fölött jártam, amikor ez az emlék, s a benne foglalt érzés váratlanul megjelent bennem. Páros meditációban vettem részt, négyszemközt, méternyi távolságra ültünk egy csinos asszonnyal, de most nem ez a lényeg, hanem az a leírhatatlan, mozdulatlan, kristályos öröm, a vágytalan gyönyörűség, ami a (közös) jelenlét tud lenni. Hirtelen azt éreztem, hogy megmosdattak, felöltöztettek, szépen kifésülték a hajamat, az arcom pedig tiszta, piros.
Ha erőltetném, infantilissé válik. Mindig magától jön, és mindig kegy. Sohasem ugyanaz.
Most ősszel meghalt a keresztapám, voltam a sírjánál vasárnap, kicsi, fából készült fejfára tettem a kezem, némileg esetlen mozdulattal, tényleg, mintha megsimogatnám, vagy megfognám a vállát, "azt hiszem, jó karmát csinált magának"- mondtam, ő pedig mintha épp erre várt volna, egy szűz kézre, végre, egy ilyen mondatra, hogy ne búslakodjon itt tovább, hanem induljon, kezdjen új életet.
Persze, képzelem.
Randevúztam-e Bakos Krisztinával azután a téli vasárnap után? Hát, nem. Mit mondanék Nicole-nak, ha folytatnánk ama beszélgetést? Nem tudom. Talán, hogy mindannyian ott ülünk egy magas, támlátlan széken, felöltöztetve, megmosdatva, szépen kifésült hajjal, lógázzuk a lábunkat, s ragyogunk, mint a szűz hó. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha nem tudnak rólunk.
......
kísértet-sovány
tangó-
harmónikán
játszom a sötétben
mennyire törékeny
milyen keskeny
a vállam
s hozzá e virsli-ujjak
ó minden billentyűm
egyetlen hangot
tud csak
nem látszom
ijedtnek
kabátomba gyűrt dallamok
várakoznak
ezer éve
s én rabja vagyok
a szünetnek
...
látom denevérrajok
villanását
szívdobbanásra tapadó
matricák elnagyolt
rajzait
fodrot vet a víz
basszus hang tükröződik
csípős pocsolyán
ne rettegj
ne félj
mint lusta körző
szivárvány karcolja a földet
ó mennyi halott sóhajtasz
minden temetőben
de én egyet se látok
csak ez a különleges (nyelv) helyzet
VAN sírjuk
de NEM birtokolnak
génkezelt repülés
Az élet csupa-csupa orgia, de én csak néhányról tudok.
A Két Rollerben ritkán támad hiányérzetem. Jönnek-mennek, kevesen vannak vagy sokan, szinte mindegy, csak időben fogjak egy helyet a kanapén. Este van, nekem mindig este. Nyilván az éjszakai arcát, a hajnali arcát, az orgiasztikus arcát is megismerhetném a helynek, de nem vagyok alkalmas erre, nem érzem "művészi" kötelességnek, hiába játszom a gondolattal, midőn forrósodnak a székek, a vállakról lecsúszott pulóvert nem igazítják a lányok, hiába hívnának bármilyen italra, nem iszom meg, maradok a víznél, köszönöm szépen.
Nekem nincs éjszakai arcom, hajnali arcom, orgiasztikus arcom? Volt? Megfagyott, kialudt, összetört, felolvadt, avagy eltemettem?
Melindának van. Melinda iszik, Melinda teli szájjal nevet, midőn a történeteit meséli, Melinda teste senki előtt nem titok, nem is hibátlan, mégis kívánatos, mert ő maga kíván férfit, nőt, egész sokaságot. Csak Raoul legyen ott.
A Két Roller tulajdonképp Raoul és Melinda lakóhelye. Bárkit beengednek, aki csönget.
Egyik ritka alkalommal, amikor a Beatzenész erre járt, valamikor hajnalban, Melinda és Raoul gyengéden kiderítették, mekkora is a farka. Kérlek szépen, lankadt állapotban szinte minden folyadékot kiszorít egy háromdecis pohárból. Szóval, vigyázzatok.
Viszont gyakran jár ide egy fiú, aki azt hallotta, hogy a Két Rollerben orgiák szoktak lenni, de neki valahogy sosem jön össze. A pechvogel.
Tündöklő seregélycsapat száll a csöndes házak fölött, lassú, nehéz hullámokban jön varjúkárogás. Fehér kuvasz ugat és hempereg a hóban, az út mellett feszület, méltóságteljesen úszó templomtorony... idáig jutottam a tűnődésben, amikor eszembe idéződött, kivel jártam ott, és mi történt a magzattal, akit nemzettem.
Tíz óra van, este, nekem mindig este, ketten sakkoznak, nyolcan beszélgetnek, odalent is van néhány ember, mindjárt indulok haza. Sokáig maradtam.
megölhetlek
kérdezte
zúzott mellkasán átsütött a nap
elénkrepült
ne szenvedj kértem
s felemeltem
mondd ki vagy
komcsiná
cikom cikom cikom
ciripelt
komcsiná
cikom cikom cikom
cip
vályogból rakott emlőre roskadt
szívta volna az anyám tejét
rőt lábasok közt hízott sok sok démona
ó
zsid zsid zsid zsid zsid
zsid zsid zsid zsid zsid
cig cig cig cig cig cig
talpában érlelt fekete gyöngyöket
fülében főzött sűrű híg levest
zöld hull
ám
zöld
hullám
zöld hull
ám
tipegő süket fiúkat
vezetve masírozott
körém az
ajka még vastag volt a vágytól
s dülledt révülettől
makogott
mameg mameg mameg mameg
mameg mameg mameg mameg
ó gyar
Néha olyan az arcom, mint egy fél párizsis zsömle a kuka mélyén.
Néha, mint egy vénséges paradicsom.
Néha olyan az arcom, mintha finom tejüveg világítana a sötétben.
Néha olyan, mint Jézusé.
Néha magától terül rá széles, kiismerhetetlen mosoly.
Néha olyan, hogy Old Death is megirigyelné.
Néha olyan, mint egy krumpli.
Néha tündöklően szép, akár egy menyasszonyé.
Néha meg csak ülök és folyik a könny a szemeimből.
veseho
veseho
vesehomok jaj de jó
veseho
veseho
vesehomok jaj de jó
baszhatom a salvus vizet
meg a kockás hokedlimet
sarkon a nagy téglaházat
nyakamban a csíkos sálat
veseho
veseho
vesehomok jaj de jó
baszhatom a harmónikát
szipus öreg benga fiát
baszhatom a csendéletet
meg a szakadt bérletemet
veseho
veseho
vesehomok jaj de jó
baszhatom a galériám
nem nyugtat a valérián
baszhatom a kistáskámat
meg a hipoch ondriámat
veseho
veseho
vesehomok jaj de jó
baszhatom a közérzetem
jaj csak munkám mindig legyen
baszhatom a fizetésem
annyit se ér mint a lépem
veseho veseho vesehomok jaj de jó
Azt szeretném, ha őszintén elmondaná, hogy műfogsora van! Oké? És mégvalamit! Gyakorolja ezt egy répán! Oké? Vegyen egy répát és húzogassa ki-be a szájában, így! Oké? Vagy használjon uborkát, gyertyát, mindegy mit használ, csak gyakoroljon! Gyakorolnia kell, hogyan nem esnek ki a fogai. Oké? De mondok mást! Mi volna, ha őszintén bevallaná: műfogsora van, és anélkül próbálná meg kielégíteni őt? Szerintem nagyon izgalmas lenne.
Zene.
Retardált nő sárga harisnyában süteményt visz egy banki alkalmazottnak.
- Megyek, leszopom Zoltánt, hátha tud ajánlani egy új hitelkonstrukciót.
Integet, mint egy őrült.
Egyetlen egyszer volt. Köszöntünk a családnak, s ahogy beléptünk a lakótelepi félszobába, le sem véve a kabátját, iszonyú erővel húzott magához. Semmit sem akart, csak "azt". Nagy nehezen tartottam az egyensúlyomat, egyik kezem a könyvespolcon, másik a gyönyörű, barna haján, engedtem a csípőmet előre, s próbáltam túlélni, ami történik. Hangtalan, mozdulatlan tornádó közepén találtam magam, légüres tér markolta a húsomat, ahol érte, s szívott magába, mint maga az ellenállhatatlan, puszta akarat. Összegömbölyödtem az ágyon, ő pedig mosolygott, cirógatta az arcomat. Két perc alatt halhatatlanná tett, de le is győzött, mint egy vadállatot.
"Lépjen be egy teljesen új világba!"
Maryl Streep hófehér felöltőben, fekete telefonkagylót illeszt a füléhez. Sajnos nem hallom, amit mond, de a méregdrága szemüveg mögül jól ismert, szigorú tekintet villan. Kicsit fordulok a székkel, meztelen térdem most félig eltakarja az arcát.
Kapcsolok. Pucér, véres, koszos férfi lóg a mennyezetről.
Testes férfi a tavalyi bajnok, vékonyka riválisával komótosan sétál a lövőállások között. Mesteríjászok. Mindenféle íjjal, többféle célpontra lőnek, a verseny szoros, nyilaik egy alkalommal kiütik egymást a céltábla közepéből. Végül egyetlen ponttal a címvédő győz, sikerül torkon lőnie egy fából készült baglyot. A másiknak nem. Reklám.
Piros Bondot szívok Marlboro helyett, de jövő héttől erre sem lesz pénzem.
Ez nem amerikai film, első pillantásra látszik, a színészek izgágák, furcsán gesztikulálnak, szájuk még akkor is mozog, amikor magyar hangjuk már befejezte a mondatot. "Magyar hang." A költészetbe menekülő férfi vért köhög a takaró huzatára, szeretői összevesznek kórházi ágya mellett. Öccse (vagy barátja?) mikrofonba énekel a bálon, s a dal végén elsírja magát. Állandóan eszébe jut a költészetbe menekülő férfi (KMF) széles szájú, petyhüdt arca. Azonban. Fiatal, csinos lány indul el az úton, könnyű nyári ruhában, visszanéz, integet, mosolyog. Vége főcím, lassú, fehér betűk úsznak híg zenében.
Óvintézkedést tettem fekély ellen. Gyógyszert szedek, és Salvus vizet iszom két kávé között.
Az Ausztrál Parti Őrség karcsú, szürke hajója szeli az óceán vizét. Fehér habok, sirályok, kilenc hónapos, állapotos nő a megmentett utasok között. Hánynia kell, vajúdni kezd. Ráadásul kiderül az ásványvízről: mérgezett. Reklám.
Ezt ismerte fel Béres József, és megalkotta a Négyüveges Béres cseppet.
Úgy tervezem, egész nap meditálok, tévét nézek és háztartási kekszet eszem. Ritkán érzett, rafináltan csiklandós érzés van velem, talán még maszturbálok is.
"Gyakran érzem magam szétszakítva egy nehéz, dolgos nap végén, de az ember mindig kap új, friss erőt, hogy teljesítse a szolgálatot."- vall életéről egy szerzetes. A narrátor búgó, női hangja következik: "a rend karizmája és jelmondata: Kegyesség és Tudomány."
Végre valaki, akinek sólyom ül a karján. Hosszú, vörös haja lófarokba kötve, szabályos arcán tömény áhitat. Férfias öleléssel köszön el a sárga kámzsás baráttól, sólyma gyors mozdulatokkal forgatja a fejét.
"Azzal kell számolnunk, hogy az elkövetkező években nem lesz új antibiotikum." A szemüveges férfi hangja megbicsaklik a mondat közepén. Nyilván nem a kijelentés tartalma ijesztette meg. Akkor? Az ember néha azon kapja magát, hogy épp kijelentést tesz. Szinte felriad. Erőt vesz magán és folytatja.
Kijelentem, hogy süt a nap, működik a gázkonvektor, rendetlen a szobám, s szeretem látni körös-körül a cseréptetőket. Kijelentem, hogy hófehér teherautót láttam a Halom utcában megállni vasárnap délelőtt, s hogy kopaszodó, ősz férfi szállt ki belőle pipával a szájában.
Amikor fiatal és szép volt a testem, majdnem minden nőnek meg akartam (volna) mutatni. Éjszaka telefonfülkébe préseltem a csajomat, vadul csókoltam, rátapadtam, akár egy pióca, és nem nyughattam, míg elő nem vette a farkamat. Kérette magát, csókolt, mosolygott, szidott, elhúzódott, megkegyelmezett, az utolsó pillanatban úgy irányított, hogy ne a ruhájára, hanem a nyitott telefonkönyvbe élvezzek. Tél volt, látszott ahogy egymásba gabalyodik a leheletünk, becsuktam a telefonkönyvet, rágyújtottam.
"Dobja el a lelki betegséget, és dobja el azt, hogy valaki nem őszinte!" A jósnő lassan összeszedi a kártyákat, a moderátorfiú újabb telefonálóval cseveg. "Közeljövője következik." Reklám.
Forró, savas csütörtök délután, nyers fény, emésztetlen élet, Magyarország, Halálnemcsillag. Árnyalatok nélküli, végtelenül szürke nő ül világos, nyári ruhában, túl a menopauzán, az öregségen innen, karbantartja a tüdejét, cseveg. Partnere apró, ötvenes férfi, karmoló hanggal, élénk tekintettel, sodró párbeszédük merő bólogatás, egyetértés, a kis terasz másik asztalánál ismerősök, kik fél füllel, inkább csak hallgatják őket. "Hogy jönnek ahhoz, hogy egy ilyen nemzeti hőst, mint ez a Rudolf Hess például, nem engednek megünnepelni?" Így a férfi. "Hát a németeknek az ugyanúgy nemzeti hős, mint az oroszoknak Sztalin, és akármit tett is, azt tudják, hogy igenis a hazájáért tette. Hát most azért, mert a zsidók ezt meg azt mondanak róla..." "Hajaja, jahajja - bólogat a nő - úgyis kiderül, hogy aztán nem igaz, nem lehet itt tudni semmit, ötven év múlva úgyis kiderül, hogy teljesen másképp volt!" A Fővám téren vagyunk, a Váci utca torkolatában, közel s távol nincs egy "gárdista" se, délután két óra van, késő éjszaka.
Utolsó kommentek
pocsolya
pocsolya
Frank Holalába (ballada)
Frank Holalába (ballada)
Frank Holalába (ballada)